 |
| Nothing really matters |
Alessandra
Madrid
Miután egy különösen fárasztó fotózással
eltöltött napot tudhat a háta mögött, a fiatal nő lassan lépked be a madridi
lakásába. Egy pohár jeges vizet magához véve a konyhából, erőtlenül ül le fehér
bőrből készült kanapéjára, majd lábait kecsesen keresztezve, az üvegfalon túl
elterülő Madridot kezdi figyelni. Megmosolyogtatja a tudat, mennyire szerette
ezt Rómában is csinálni.
A kötelező családi vacsorák után
rendszerint ő volt az első, aki gyorsan bekanalazta a fagylaltját és asztalt
bontott, hogy bezárkózhasson a szobájába és a parányi erkélyének korlátjára
támaszkodva az olasz fővárost figyelhesse. Elbűvölte a tudat, hogy mennyire más
emberek is élnek ott. Nem mindenki lakott fényűző villákban és nem mindenki
vezetett pazar, limitált kiadású autókat. Sokan mindössze egy apró lakást
engedhettek meg maguknak a belvárosban keresztül-kasul futó, macskaköves
utcákban, de sosem panaszkodtak. Mosolyogtak és nem az egész életükben
megkeresett pénzükön vett lakásukra voltak büszkék, hanem a gyökereikre, a
boldogságukra. Bár Alessandra szeme nem látott el a távoli utcákig, sokszor
késő estig azzal szórakozatta magát magányában, hogy embereket képzelt a
városba. Árusokat a terekre, zenészeket az utcasarkokra, mosolygó gyerekeket és
szüleiket, hazaútjukon az óvodából, iskolából.
Aztán az olasz kislány felcseperedett,
kész nő vált belőle és elhagyta ezt az idilli helyet. De bár senkivel sem
oszthatta meg a gondolatait, többnyire elégedett volt a mostani életével és
boldogabb volt egyedül, mint valaha otthon, Olaszországban.
Régi emlékei között tévelygő gondolatai
közül telefonjának távoli csörgése szakítja ki Alessandrát. Fürgén áll fel és
siet el az előszobába a szürke krokodilbőr borítéktáskájáig, majd kihalássza
belőle a kitartóan zenélő készüléket. A telefont a füléhez emelve sétál vissza
a nappaliba, ám ott már nem ül vissza a kanapéra, helyette a nyitva álló
teraszajtóhoz lép.
– Ciao!
– szól bele a készülékbe, majd kis késéssel spanyolul is lefutja az
elengedhetetlen üdvözlési köröket.
– Szia, Alessa! – nevet a telefonba az
olasz modell legjobb barátja. – Remélem, semmit nem terveztél még mára, mert
egy óra múlva ott vagyunk érted.
– Mi? – vonja fel a szemöldökét a nő
kelletlenül, aztán felsóhajt. – Muszáj, Karim? Öt órán keresztül álltam egy
levegőtlen szobában, forró lámpák között. Szerintem most nem a bulizás lenne a
legmegfelelőbb hely, ahol lenni szeretnék.
– Ne nyavalyogj annyit, Ma Chérie! – kuncog fel a focista, aztán
higgadtabban még hozzáteszi. – Tudod, Rosie-t kicsit megbántottam pár napja és
arra gondoltam, hogy elviszem valahova kárpótlásul.
– Jó – von vállat Alessandra, közben a
hálószobája felé veszi az irányt. – De ehhez nekem mi közöm?
– Hát, – kezdi Karim, közben mintha már
húzná is a száját az olasz reakciójától félve. – ma Ramos, tudod, akivel együtt
kávéztunk pár hete, eléggé ki volt bukva és őt is elhívtam estére. Nem akarom,
hogy a felesleges harmadiknak érezze magát, meg hát te se nagyon mozdulsz ki a
munkád miatt.
Benzema hangja olyan könyörgően cseng a
telefonon keresztül, hogy az olasz nő szinte már megsajnálja. Persze nem azért
készül belemenni a találkozóba, mert olyan szívesen tölti a péntek estéjét
francia barátja régi-új barátnőjével, hanem mert egy sokkal érdekesebb
személlyel is találkozhat. Még magát is meglepi, amiért ennyire érdeklődő
Sergio iránt. Nem ismeri a férfit, csak hírből hallott a régi nőügyeiről, meg
pár hónapja tele volt az újság a húga halálával és a felesége autóbalesetével,
de azóta egy szó sem érkezett a spanyol felől.
– Jól van, rendben – sóhajt fel, s
érdeklődését az andalúz focista iránt kelletlenséggel tükrözi. Nincs szüksége
Karim kerítői képességeire. Maradjon csak a focista annál, hogy kibékítse a
barátnőjét, akit valószínűleg megint egy nyertes meccs utáni bulizással bántott
meg. Vagy egy nemkívánatos harmadikkal az ágyában.
*
* *
Hűs zuhanytól felfrissülve lép ki a
belváros egyik jólszituált negyedében álló toronyház üvegezett előcsarnokából.
A légkondicionált helyiség után fullasztóan hat rá a párás, nyári forróságtól
felhevült levegő, ám hamar eléri hosszú lábain az épület előtt parkoló Bugattit. Kinyitja a sötétszürke
autócsodát, majd behuppan a hátsó ülésre.
– Hola!
– fordul hátra kedvesen és közvetlenül mosolyogva Benzema barátnője, majd két
puszit ad az előrehajoló nőnek.
Rosie is híres modell, többnyire azonban
Amerikában kap munkát és emiatt gyakran nincsen a spanyol fővárosban. Mégis,
Alessandra kissé irigyli a kapcsolatukat a franciával. Nem is Karimot, hanem
magát a kapcsolatot. Hiszen bár sokan azt hinnék, egyre többen vannak, mégis
ritkák az olyan párok, akik kötöttségek nélkül utazgatnak a világban, néha
kirúgnak a hámból és elfoglalt hírességként mégis kitartanak egymás mellett.
Közben Alessandra a francia csatárhoz is
odahajol, majd a fejét rázva ül vissza a helyére egy szájához közeli üdvözlő
puszi után. Félve pillant Rosie-ra, nehogy megbántsa a francia nőt, de őt a
legkevésbé sem zavarja a párja és annak legjobb barátja bensőséges viszonya.
Amíg egyre gyorsabban róják a madridi
éjszaka forróságában kiürülő sugárutakat, az olasz nő mosolyogva hallgatja a
két francia vehemens szóváltását a szórakozóhelyről, ahova éppen tartanak.
Aztán eszébe jut az apja és az anyja, akik mennyire nem pártolták a focistával
való kapcsolatát. Az apja minden bizonnyal csak azt tudta, hogy Karim francia,
kicsapongó és a sajtó szinte hetente hangos a nőügyeiről, míg az anyja azt
látta a barátság mögött, hogy Benzema és a lánya még csak véletlenül sem találhatnak
egymásra, mert akkor oda az olasz család hírneve.
Egyedül az volt közös Alessa szüleiben,
hogy mindketten óva intették a lányukat; egyikőjük Alessandrát féltette, a
másikuk a Rossikat. A szereposztás pedig a szokásos volt.
A francia focista hirtelen fékez le egy
erős neonfényekkel kivilágított klub előtt. Alessandra őszinte meglepettséggel
konstatálja, hogy a hely nem csak táncolni vágyókat vár. Széleskörű
italválasztékkal és a világ konyháinak étkeit felvonultató menüvel is
rendelkező étterem is tartozik a szórakozóhelyhez.
– Gyere, Ma Chérie – vonja magához a francia csatár Alessát is, közben
összefűzi ujjaikat Rosie-val. – Keressük meg Ramost.
Néhány pillanatig kell csak járatniuk a
szemüket a klub előt összegyűlteken; Sergio hamarosan feltűnik előttük egy
pazar Lamborghinitól ellépkedve.
 |
| Bailar |
Sergio
Madrid
– Sziasztok! – köszönti a rá várakozókat,
majd egy kézfogással csapattársát, aztán annak barátnőjét egy puszival üdvözli.
Pillanatokon belül egy lépéssel az olasz modell előtt terem.
A spanyol focista elismerően pillant végig
a cseresznyepirosba öltözött nőn, akinek ruhája merész kivágással emeli ki a
dekoltázsát, miközben telt ajkain megtévesztésig megegyező rúzs ékeskedik. A
férfi két puszit nyom a halványan mosolygó nő arcára, majd tanácstalanul áll
meg mellette. Egyrészről még mindig a nő vaníliás illatának hatása alatt áll,
másrészről haragszik a francia csatárra, amiért nem szólt előre, nem csak
hárman lesznek.
Még akkor is szokatlanul szótlan, amikor
belépnek a klub villódzó fényekkel hirdetett neve alatti ajtón. Kétségbeesetten
próbálja kiverni a fejéből az olasz nőt, aki bár nagy hatással volt rá néhány
hete, amikor legutoljára látták egymást, most mégis újra lázba hozta a férfit.
Könnyű volt róla megfeledkezni, mikor otthon folyton kínosan és gyötrelmesen
érezte magát a régi énje árnyékaként éldegélő Sienna mellett. Napok teltek el
úgy, hogy menetrend szerűen kerülték egymást, apró jeleket hagyva a másiknak;
még nem léptek le végérvényesen.
Sienna – ahogy évekig sokáig tette –,
grillezett citromos csirkét készített zöldségsalátával, miközben Sergio néha
napján egy bögre kávét hagyott ott a konyhapulton. De sosem beszéltek
egymással, ha pedig szerencsétlenül mégis összetalálkoztak, csak halkan
köszöntek és a szobájukba siettek. Persze ez tarthatatlan állapot volt, de
Sergio tisztában volt vele, Sienna milyen sérült lelkileg, és ha már a
férjeként nem tud neki segíteni, legalább a válás ötletét nem hozza fel még egy
ideig.
Gondolatai közül Karim rántja ki a
spanyolt.
– Nézz oda, milyen kis csinos a te kedvenced
– mutat a bárpultnál álló olasz nőre a francia, aztán kézen fogja a barátnőjét és
letűnnek a táncolók tömegében.
Sergio egy éppen felszabaduló asztalhoz
lép, majd felül a négy bárszék közül az egyikre, és érdeklődve nézi a szeme
sarkából az olasz nőt. Alessandra éppen rendel négy italt, majd elveszi az
egyikét és a másik hármat pincér segítségével készül elhozni a pulttól. Pár
pillanatig tanácstalanul keresi sötét tekintetével a tömegben Karimot és
Rosie-t, aztán eltűr egy rakoncátlan, hullámos hajtincset gyönyörű arcából és
felcsillanó szemekkel talál rá Sergióra. A focista, hogy ne kapják rajta az
egyébként nem éppen feltűnő stírölésen, inkább elfordítja a fejét.
Alessandra apró mosolyt elfojtva lép a
spanyol férfi mellé. Némán ül le az egyik bárszékre, aztán borravalóval köszöni
meg a pultos srác segítségét és maga elé teszi a színes italát. Sergio
érdeklődve kortyol bele a saját poharába. Meglepetten konstatálja, hogy
martinit iszogat, amely régi, kicsapongó korszakában egyik nagy kedvence volt.
Még jobban meglepődik, hogy a mellette ülő nő is ugyanazt a fajta italt
kortyolgatja.
– Megengedik egy világhírű modellnek, hogy
alkoholt igyon? – mosolyodik el, amikor Alessa pohara kiürül és a nő felemeli a
kezét a pultosnak.
– És egy világklasszis focistának? – vág
vissza az olasz szemrebbenés nélkül, aztán leadja a rendelését egy melléjük érő
pincérnek. – Két martinit kérünk.
Sergio csak magában nevet. Furcsállja
ugyan, mennyire más most a nő, mint ahogy előzőleg megismerte. Akkor is
közvetlen volt, de nem engedte el ennyire magát. Ez a néhány évvel azelőtti
Sergióra emlékeztette a férfit. Szeretett bulizni járni és minden este mással
összeállni, de aztán jött Sienna, és az agglegény életnek leáldozott.
Kiköltözött a belvárosi legénylakásából, hogy a portugál nővel közösen vegyenek
házat és többé a közelébe sem ment az éjszakai szórakozóhelyeknek. Nem mintha
nem vágyott volna rá, de akkor fontosabbnak tartotta Siennát, mintsem, hogy
esténként részegen essen haza valakihez, aki nem a sok pénzt és a hírnevet látta
benne, hanem a hétköznapi embert és a hozzá tartozó hibáit.
– Nagyon elgondolkoztál – töri meg a
kettejük között beálló csendet Alessandra. A nőnek furcsa a hallgatás, főleg,
hogy mellettük egy fél teremnyi ember táncol az amerikai DJk zenéire. A lüktető
dallamokon túl is zavarja a fülét a közöttük lappangó némaság.
Sergio felnéz, aztán azonnal el is
fordítja a tekintetét a táncolókra. Egy erős pofonként éri, mennyi érzelmet
olvas ki az olasz nő sötétbarna szeméből. Mintha a modell pontosan azt érezné,
mint ő. Mintha a lélektükre lenne. Aztán belekortyol a közben elé került
italába és mosolyogva figyeli, ahogy az olasz nő is így tesz. Talán Alessa csak
nem akart egyedül inni, azért zavarta meg a múltban való elmélkedését.
De Alessandra pontosan tudja, mi játszódik
le a spanyol férfiban. Sok emberrel találkozott már, akik a spanyolhoz
hasonlóan viselkedtek. Példának okáért nem is kell messzire mennie, ott van a
legidősebb nővére, Amelita. Ő még fiatalon szeretett bele egy bankárba és ment
hozzá feleségül, persze az anyjuk szorgalmas támogatásával. De aztán egy évvel
később a dolgok megváltoztak. Melita sírva ment haza hozzájuk egy este, amikor
kiderült, hogy az addig szeretett férje nem először lépett félre. Alessa nővére
visszaköltözött a szülői házba, aztán életet adott a kisfiának is, de minden
alkalommal kijelentette; ő sosem lesz szerelmes.
A fiatal, olasz nő most a focista
csokoládébarna pillantásában ugyanazt a mélabússágot, tehetetlen dühöt és
kétségbeesést látja csillogni, mint anno Amelitáéban. És túl értékesnek tartja
a férfit ahhoz, hogy engedje a sötétség mélyére süllyedni és elveszíteni a
hitét az életben.
Az újrakezdésben.
