Hola Drágáim!
Valahogyan most nem igazán jönnek a megfelelő szavak a számra, így mindennemű megjegyzés nélkül szeretném Nektek a jókívánságaimat adni az olvasáshoz!
Puszillak Titeket,
Adriana
Alessandra
Madrid
 |
| Beating me up |
A város villódzó fényárja, a frissítő
szellővel fűszerezett forró, nyári levegő, a tiszta, csillagos ég úgy öleli
körül a fiatal nőt, mint egy hatalmas, reményt adó ígéret. Miközben tűsarkúba
bújtatott lábain kecsesen lépked, tekintete körbejár a spanyol főváros utcáin.
A barokk épületek, a modern üzletek és irodaházak, s a hatalmas főterek pezsgő
élete úgy hat rá, akár egy segítséget nyújtó kéz, ami kiemeli őt régi életének
sötétjéből.
Néha még eszébe jut álmatlan éjjelein,
mennyit kellett küzdenie, hogy ide kerüljön. Mennyit kellett veszítenie. Mennyi
keserűség várt rá római otthonában, mégsem keseredett el, tudta, hogy harcolnia
kell, ha valóban szeretne valaki lenni. Nem nézett hátra, amikor csalódott
családját is hátrahagyta. A Rossi família mindent elkövetett, hogy lányukat
letérítsék az általa választott útról. Az olasz nő csak később tudta meg, de ő
egy szerelemgyerek volt, és nem a szüleié. Nem teljesen a szüleié. Ám ezt hosszú ideig még maga a fiatal nő sem
tudta, s gondolataiban akkor még úgy emlékezett vissza a Rossi-birtokra, mint
gyermekkora színterére, a hatalmas parkra, az óriási villára, a vele
felcseperedő testvéreire és a családjára. De ez tökéletesnek tűnő papírmasé-család
nem akarta, hogy Alessandra bármilyen módon is Madridba kerüljön. A spanyol
fővárosban ugyanis ott volt Pilar, a kétszínű anya életének szerelme, lányának
apja, és ez a porszem bármikor belekerülhetett a gondosan felépített gépezetbe.
Minden egy csapásra veszett volna oda. Nem tartották a legjobb ötletnek, amikor
a fiatal nő bejelentette, minden aggályuk és tiltásuk ellenére tovább akar
tanulni, de eleget tettek a kérésének, és egyetemre járhatott. Alessandrának
fontos volt, hogy a saját lábán álljon, s akkor hagyta végleg ott Rómát,
Olaszországot, a családját, amikor azok egy érdekházasságba akarták
kényszeríteni. Eljött, és bár egyedül volt itt is, Madridban látta a reményt,
az esélyt az újrakezdésre.
Lassan lépked a kivilágított utcákon,
hagyja, hogy a lágy szellő hosszú, sötétbarna haját arcába fújja. Telt ajkain
lágy mosoly terül el, amikor megpillantja, amiért eljött. Amiért kilépett
újonnan vásárolt, tetőteraszos lakásának védelmező magányából.
A kívülről-belülről fehérre festett üzlet lesz
a bérelt irodája, s miközben felé tart, gyermeteg izgalommal tárja ki maga előtt
a nagy, kétszárnyú üvegajtót, ami még útjában áll. Tágas helyiségbe lép, ahol
lehetősége van arra, hogy lepakolja a táskáját, telefonját, kulcsait, de
ugyanitt már el is kezdi tervezni, miket fog az üzlet fő helyiségébe pakolni.
Tovább megy, s egy sarokban felfelé nyúló csigalépcsőn fellépked a nagy
belmagasság adta galériára. Ugyan még csak dobozokat lát mindenhol, de a
rendetlenség ellenére lassan kirajzolódik lelki szemei előtt minden, amit az
elmúlt évek alatt megálmodott rendezvényszervezői karrierjéről.
* * *
Idegességében kezei között pihenő
telefonját szorongatja, miközben szélsebesen száguld egy méregdrága autócsoda
hátsó ülésén ülve Madrid fényárba borult, koraesti utcáin. Néha lenyomja a
telefon kör alakú gombját, ilyenkor felvillan a zárolt képernyő, s azzal
próbálja magát lekötni kissé, hogy a vékony, hófehér készülék érintésérzékeny
felületén simít végig, mielőtt az elsötétülne. Alig húsz perc múlva az autót
vezető sofőr behajt egy hatalmas birtokra, ahol egy monumentális villa elé
kanyarodva áll meg. Sietősen kiugrik a volán mögül, s kitárja a másik oldalon
Alessandra előtt a fekete autó ajtaját.
A nő mély lélegzetet vesz, majd kecses, Louboutin tűsarkúba bújtatott lábait a
napközben felmelegedett kőburkolatra helyezi. Miközben kilép a felé forduló
fotósok hada elé, észrevétlenül kisimít néhány gyűrődést gránátvörös ruhájának
finom anyagán. Nyugalmat erőltet magára, amikor már tudja, tökéletesen fest.
Nem úgy, mint egy családja elől elmenekült, fiatal lány. Ő már egy fiatal nő, s nem hagyja többé, hogy
uralkodjanak felette.
Lassú léptekkel közeledik a széles
lépcsősor felé, majd diszkréten körbepillantva méri fel az elé táruló látványt.
Az estélyen híres és gazdag emberek jelentek meg, mind a társasági létra
legfelső fokain állnak, ám vannak olyanok is akik még csak feltörekvők, minden
napjukat azzal töltik el, hogy feljebb léphessenek azokon a bizonyos fokokon.
Néhányan felé pillantanak, a férfiak arcáról elismerés, a nőkéről eltorzult
vonások mögötti féltékenység süt, mások még egy-egy apró mosolyt is
megeresztenek Alessa felé, aki apró biccentéssel köszönti az őt felismerőket.
Elvegyülve az emberek forgatagában, leemel
egy mellette elhaladó pincér ezüsttálcájáról egy karcsú talpas poharat, majd
kellemes bizsergéssel kortyol bele a drága, aranyló színekben gyöngyöző nedűbe.
Érdekesnek találja, hogy a mai este még az italok is tökéletesen illenek a
teremhez. Mindent a krém- és aranyszín ural, a nagy ablakok mellett aláhulló
függönyöket, a körasztalok terítőit és terítékeit, a kényelmes székekre húzott
székszoknyákat, s a rájuk kötött, ízléses masnikat.
Kínosan feszengve lépked körbe a teremben,
ahol ő nem ismer senkit, de őt mindenki ismeri. Ő a hírhedt szerelemgyerek,
Antonio Pérez legkisebb lánya, aki nem a feleségétől született. Egy tehetős,
törzsgyökeres olasz család legfiatalabb lánya esett tőle teherbe, majd adták a
nőt férjhez még a gyerek születése előtt. Már mindent tudott, és néha úgy
érezte, ő az egyetlen, aki nem ítélkezik, aki képes a régen történt dolgok
fölött elsiklani. Ugyanakkor szégyenkezett is, mert bár a szándékai egész mások
voltak, sejtette, mit mondanak a háta mögött. Az olasz nő, aki a dúsgazdag
bankár, Antonio Pérez törvénytelen lánya, és most azért jött Spanyolországba,
mert pénzt akar az apjától.
Csakhogy az igazság sokszor egészen másban
rejlik.
Sergio
Sevilla
 |
| The first time |
Másnapos borostától még férfiasabb arcára
teljes erejével süt le a nyári, izzó Nap, miközben a férfi a lágy, langyosan is
hűsítő szellő által körülölelve ül az apró, sevillai temetőben. A mögötte
magasodó, ódon fűzfa félárnyékában glóriát rajzol a napkorong fényes sugaraival
a férfi előtt húzódó, friss sír márványlapjára. A fejfán álló név minden
alkalommal pokoli kínokkal sújtja a megtörten ülő férfi lelkét, amikor
elolvassa. A focista mégsem kapja el tekintetét a szívét tűzként égető névről. Sophia. Mindenét odaadná azért, hogy
visszakaphassa szeretett húgát, ám ez lehetetlen.
Mindegy, mennyi pénze van az embernek.
Lehetsz a leggazdagabb ember a földön, vagy a legszegényebb nincstelen, a Sors
mégsem válogat. Lehet, hogy megéred, míg a világ jobb és szebb lesz, lehet,
hogy az életed még csak ki sem bontakozhat igazán, menned kell. Isten nem az
alapján szeret téged, mennyi nulla van a fizetésed végén, hanem hogy mennyi
szeretet lakozik a szívedben. Egy a közös Istenben és a Sorsban; a döntésük
megmásíthatatlan.
A férfi megfáradt szemeinek sarkában apró,
gyémántként csillogó könnycsepp gyűlik össze, majd siklik le arcának puha
bőrén. Mérhetetlenül fáj minden mozdulat, minden gondolat, s a szíve szinte már
fizikailag is apró részekre szakad, ha csak eszébe jut húga. Sophia neve,
mozdulatai, érintései, pillantása, gyöngyöző nevetése, tavaszra emlékeztető
illata. Minden kötelék, ami valaha a fiatal, andalúz nőhöz fűzte Sergiót, most
egyenként, fájdalmasan szakad szét, mintha ezzel a kínokkal járó tortúrával a
férfit felejtésre bírná.
Csakhogy a focista nem felejteni akar. Nem
a húgát felejteni akar, hanem a fájdalmat. Ő neki az már nem fontos, ki mit
mond neki, neki csak az a lényeges, hogy el tudja a bíborszín bársonnyal bélelt
koporsóban lassan két hete fekvő déli szépséget engedni, hagyni, hogy a fiatal
nő lelke teljesen megtisztulhasson és megnyugodhasson.
Lassan áll fel a fehér kőből faragott,
virágokkal beültetett márványsír mellett álló fapadról, majd ólomsúlyú, lassú
léptekkel indul el a dús, élénkzöld gyepen a virágillattól telített levegőjű
temető kovácsoltvas kapuja felé. Hosszú percekig sétál, míg eléri a kijáratot,
s visszanézve a dombos környék egyik magasabb pontján álló, öreg fűzfára, s az
az alatt távolinak, aprónak látszó sírra, újra magába fojtja érzéseit, újra
bezárja a lelkét. A fájdalma enyhül, s megkeményedő arcvonásai mögött az
emlékkép, melyet húgáról őriz, lassan egyre fakóbb lesz, szinte elmerül a
feledés homályában. Szinte.
Sienna
Madrid
Tompult érzékszervekkel fekszik a sötét
szobában, s szótlanul tűrve a fejét hasogató fájdalmat, ólomsúlyú kezeit maga
mellé szorítva figyel. Egyedül halk pihegését hallja a sötétbe burkolódzott helyiségben,
mégis várja, hogy meghalljon valamilyen hangot, ami arra utal, a férfi talán
visszajön hozzá.
Azóta is ugyanolyan nyugalommal feküdt az
ágyban, a fehér takarók között, s míg belülről majd’ szétvetette a düh, a
féltékenység és a bűntudat hármasának szabályosan bénító elegye, tűrte, hogy
adjanak neki fájdalomcsillapítót, megvizsgálja egy orvos és szükségtelennek
vélt kérdéseket tegyen fel neki egy pszichológus. Csak túl akart az egészen
lenni. Már semmit sem úgy fogott fel, mint a segítséget nyújtó kezeket,
mindenben a kínzó tortúrát látta, nem fogta fel, az orvosok, az ápolók mind
azért vannak itt, hogy neki segítsenek a bajban. Neki nem kellett holmi
világhírű főorvos, vagy a sok, munkáját gondosan végző ápoló; neki csak ő kellett. Ő, aki ekkor már nem volt
itt.
Pedig ha tudja, mi fog azután történni
vele, ami megváltoztatja az életének hátralevő hosszú évtizedeit, talán inkább
azt kívánta volna minden megtépázott idegszálával, a focista mégse jöjjön be
abba az átkozott kórházi szobába.
Fényes, forró napot levonultató szombat
délután volt. A nyitott ablakon meleg levegő áramlik be, s miután meglengeti a
fehér, földig érő függönyöket, elér az ágyában fekvő nő arcához is, s mint egy
nyugtató érintés, simít végig annak puha bőrén. A portugál nő mélyeket lélegzik
a frissítő szellőből, majd meglóduló szívvel fordul a lassan nyíló ajtó felé.
Torka kiszárad, ajkai között egyetlen szót sem bír kipréselni, miközben
könnyben úszó szemekkel pillant fel az ágya mellé sétáló férfira. A spanyol
focista lehajol hozzá, mozdulata tétova, talán fél, hogy az olyannyira
szeretett a felesége ellökné magától. Sergio gondolatai között megannyi
bocsánatkérés fordul meg abban a pillanatban, hiszen amikor egymás kezét fogva
örök hűséget fogadtak egymásnak egy apró, sevillai kápolnában, ő is kimondta a
súlyos jelentéssel bíró szavakat; egészségben,
betegségben, mindig együtt. És most itt állt egy megkopott, megszürkült
képhez hasonlító nő előtt, s kétségbeesett tekintettel próbált életet lehelni a
lassan teljesen megfakulni látszó emlékkép sötét tekintetébe, miközben ajkait
apró csók formájában érintette Sienna homlokához.
Kezeiket összekulcsolva foglal helyet egy
műanyag székben, míg a nő nagyokat pislogva figyeli a mindig megfontolt orvos
kifürkészhetetlen pillantásait. Lelke mélyén tudja, valami visszavonhatatlan
történt, s ő még csak most fog róla értesülni, ám amit hallani fog néhány
pillanaton belül, lerombolja azt a megmaradt romot is a lelke helyén, amelyet
eddig életben tartott jelenlétével.
– Senor Ramos, azt hiszem, rossz hírt kell
közölnöm önnel és a feleségével. – szólal meg végül a tekintélyt parancsolóan
leülő orvos, ám hangja nem éppen azt mutatja most, mekkora tekintéllyel bír.
Sergio összevont szemöldökkel ül, megfeszült idegekkel várva a folytatást, míg
Sienna megkövülve mered doktora sötét szemébe. Már sejti, tudja, mi történt. –
Senora Ramos az autóbaleset következtében elveszítette a másfél hónapos
kisbabájukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése