3. Fejezet - Egyedül

Hola Chicas!

Végre szombat van, aminek több okból is nagyon örülök. Egy végtelennek tűnő hét után végre pihenhetek kicsit, és elhatároztam, hogy a hétvégén maratoni The Royals sorozatnézést tartok, így várható lesz, hogy a Breathe-n lesz is róla bejegyzés a közeljövőben.

Legyen szép napotok és jó olvasást a harmadik fejezethez!

Csókollak Titeket,

Adriana

Young and beautiful

Sienna

Madrid

A rubinhoz hasonló színű, fémes vér borzasztó szaga kúszik az orrába. Érzi, hogy már nem simítja végig a testét a mindent elkendőző sötétség, s ahogyan egyre közelebb kerül a való világra vezető kapuhoz, elméét vörös köd borítja el. Éles tőrként hasít a kíméletlen fájdalom egyszerre bal karjába, lábaiba, s a mellkasába. De a legrosszabb, hogy míg a szemeit próbálja rábírni arra, nyíljanak ki, feje is őrülten kezd lüktetni. Mintha valaki teljes erejéből szorítaná, és ő nem tehetne semmit mozdulatlanságában.

Amint sikerül sötétbarna tekintetének utat törnie, s szemei kinyílnak, torkát fojtogató sírás tör rá. Legszívesebben üvöltene, de nem tud. Mindennél jobban szeretne eltűnni innen, valaki más helyében felébredni, miután szorosan lehunyta szemeit. Nem akarja látni a nyilvánvalót, ami elé tárul a maga cudar valójában.

Pókhálóra emlékeztetően összetört, vérfoltos szélvédő, oldalt szintén megrepedt ablaküvegek, összeroncsolódott motorháztető, elvétve néhány falevél, és az a rémes szag. A halál szaga.

Fejét nagy küzdelmek árán fordítja jobbra, ám már akkor sejti, ő ezt nem akarja, mégis megteszi. A felhasadt bőrülésben egy nő ül. A volán mögött ülő nő első pillantásai fel sem ismerik. Sophia összetört, karcolásoktól nem kímélt, vérfoltos, élettelen testét látja. A spanyol nő feje előrebukva, kezei tehetetlenül lehullva elernyedt teste mellé. Haja kócos, vértől összeragadt. Amikor Sienna utolsó emlékképei között megpillantja a Sophia homlokán éktelenkedő, vérző sebet, már tudja, ő rajta csak Isten segíthet. És a sötétség hosszú időre nyeli el megint.

* * *

Feketeség mindenhol. Csönd, némaság, sötétség. Aztán mintha valami megtörne, Sienna éles fájdalmat, halk hangokat, és éles fényességet érez egy időben, és szembesülnie kell azzal, még él. Torka kiszáradt, ajkai cserepesek. Bőre áttetsző, nemrég még élettel telien csillogó, barna szemei élettelenek, fényüket vesztettek. Mindig szép, ápolt haja most elhanyagoltan öleli körül vékony arcát, s vékony testének minden porcikáját lüktető fájdalom borítja el.

Legszívesebben sírna, ám nem tud. Akarja, hogy tudjon sírni, mert azzal talán kiszakíthatja testét ebből az őt felőrlő kíntengerből. Utolsó próbálkozásainak egyike sikerrel jár, sápadt arcának puha bőrén egy kövér, csillogó könnycsepp csordogál le, majd az állánál elveszve hullik alá a műszálas anyagból készült kórházi hálóingre.

– Felébredt! – hall meg egy izgatott, női hangot, amelyhez pillanatokon belül egy alacsony, mosolygó nővér arca társul. A hang meghallásakor kialakult képen Sophiát látja, de amint a nővér felé hajol, elméjét elborítja az a sok szörnyű emlékkép, ahol férjének húga élettelenül, akár egy megcibált rongybaba, fekszik az autó ülésébe szíjazva. Előbbi, magányos könnycseppét továbbiak követik.

– Señora Ramos! – szólítja meg talán sokadjára az előbb látott nővérke.

– Kérem… – suttog a portugál nő, hangja lehaló, rekedt. – Vizet! – Egyetlen szó telik ki tőle, s már úgy is érzi, teljesen kimerült.

A nővér pár pillanatra eltűnik a nő látóköréből, majd egy teli pohárral jelenik meg újra. Segítséget nyújtva emeli meg kissé Sienna elernyedt fejét, s az üvegpoharat óvatosan a nő kiszáradt ajkaihoz érinti. A nő mohón kezdi kortyolni a hűs vizet, szinte minden fájdalma eltűnik egy pillanatra, amikor a folyadék végigsiklik száraz szájában.

– Szólok Señor Garcíának, a főorvosnak. – lép el az ágy mellől a fehér köpenyt viselő, középkorú nő. Sienna pihegve hajtja vissza fejét a puha párnára, majd szeme sarkából figyelemmel kíséri a kifelé tartó nővér útját. Úgy érzi, majd’ felemészti a lelkében égő tűz, mégis, karján hideg levegő simít végig, így a vékony, fehér takarót feljebb húzza magán, majd a plafonra függeszti sötét tekintetét.

Szörnyen érzi magát. Nem tudja, hova tartozik, kik állnak még mellette, mi történt azelőtt, hogy azok az örökre elméjébe égett emlékképek lejátszódtak. Könnyeivel küszködve néz körbe a szobában újra meg újra, mégsem lát semmit, ami biztos pontot nyújtana számára; valaki még mindig mellette áll. Néhány pillanat múlva egy meleg, barna szempár kúszik az elméjébe. Kissé megnyugszik, s már majdnem elveszne újra a jótékony sötétségben ezzel a szerelmesen ránéző arccal, amikor kinyílik újra az ajtó.

Egy magas, fehér köpenyes, sztetoszkóppal a nyakában közlekedő orvos lépi át a küszöböt, majd halványan elmosolyodik.

– Jó estét, Señora Ramos! – áll meg a krómozott keretű ágy végében, és amíg a kórlapot tanulmányozza nagy hozzáértéssel, Sienna jobban látja hallgatni. – Nos, hogy érzi most magát? – emeli fel végül tekintetét a szemüvege mögül az idősödő férfi, és kérdőn néz a portugál nő kétségbeesetten csillogó szemébe.

– Őszintén? – vonja fel enyhén a szemöldökét a színésznő, majd félrerakja a jellemébe ágyazódott megjátszási tehetségét, és komolyra fordítja a szót. – Nem vagyok jól.

– Fáj valamije? – néz rá az orvos aggódva, de a nő szeméből kiolvasott hitetlenség után inkább újra a kórlapra néz. – Mik az utolsó emlékei?

– Hol van Ser… a férjem? – néz Sienna az orvosra, figyelembe se véve az ötvenes éveiben járó férfi utolsó kérdését, aki már úgy tűnik, indulni is készül.

– Asszonyom, Señor Ramos az elmúlt héten minden nap itt volt, a baleset óta szinte csak néhány órára hagyta el a kórházat.

– Nem jött be hozzám? – érkezik a következő kérdés Siennától, aki egyre rosszabbul érzi magát. Nem fáj semmije sem, legalábbis fizikailag, ám lelkileg egy összetört emberi roncshoz hasonlítaná önmagát a legszívesebben.

– Nem. – rázza meg a fejét lassan a főorvos, majd zavartan köhint egyet, és mintha szabadulni akarna, az ajtó felé pillant. – Señor Ramos végig a folyosón tartózkodott, csak egyetlen egyszer volt benn, amikor kihozták önt a műtőből. – a doktor megint csak a fehér ajtó felé pillant, majd visszanéz pár pillanatra a megzavarodott nőre, és tesz pár lépést az ajtó felé. – Ha látom, beküldöm önhöz a férjét.

– Köszönöm! – suttog Sienna megtörten, majd visszahanyatlik a párnák puha ölelésébe.

Keresi az örömöt az életben, a lehetőséget, hogy azzá váljon, aki előtte volt, de egy magára hagyott, magányos emberként, aki felé a legtöbb emberséget egy nagy rajongójaként megismert nővér tanúsítja, mindennél jobban elkeseríti. Számolja a perceket, az órákat, de semmi változás. Két nap telik el úgy, hogy csak akkor beszél, ha a vizitre megérkező orvosok faggatják, és egyedül kell arra is rájönnie, mi történt azelőtt, hogy elnyelte volna a nagy sötétség. Két napig a legnagyobb örömét a kórtermében illatozó virágok jelentik, amelyeket a szomorú rajongóktól és a stábban vele dolgozóktól kapott, ám nem bírja elfelejteni a vasárnapi híradó képeit, ahol leközlik a balesetét, a héten valószínűleg már sokadjára, és ahol láthatja teljesen összetört sportautóját, sok gyertyát, rajongókat, akik kilátogattak a baleset helyszínére, és mindennél több virágot. De ő csak azt képes látni, ahogy újra meg újra a mellette ülő, élettelen Sophiára néz, és ez lassan, de biztosan szinte felőrli az idegeit.

* * *

Sergio

Madrid

A tiszta, csillagos ég alatt szélsebesen száguld Madrid lassan kiürülő utcáin, csöndességbe burkolódzva fürkészi az utakat, s egyetlen élvezetének a résnyire lehúzott ablakon beáramló lágy szellőt tekinti. Ebben a meleg, nyári időben már jólesik számára is, a nagy forróságkedvelő számára a levegő éjszakai lehűlése. Nem tud azzal foglalkozni, hogy tilosban jár. Szinte már szokásává vált, hogy akkor is a volán mögé ül, ha ittas. Persze profi sportolóként csupán csak pár pohár sört engedett meg magának a nyertes meccsek utáni ünnepléseken, ám most kissé túl fog lőni a célon, és ezt ő is érzi előre.

Behajt a belvárosba, ahol a hírességek exkluzív szórakozóhelyeként elhíresült bár felé veszi az irányt. Az épület nem hivalkodó, egyszerű, vörös tégla borítja, s nagy, kovácsolt vassal védett, üvegezett faajtó várja a látogatókat. A magas belső terű épület kialakításának köszönhetően a kíváncsi szemek elől kitérni akarók az alsó szint mentén körbefutó galérián találnak menedéket, míg az alsó szint néhány többszemélyes asztalt is magában rejt.

A focista belép a cigarettafüsttől terhes, mégis légkondicionálóval lehűtött helyiségbe, s int az ajtó mellett álló testőrnek. Itt már jól ismerik, főleg a nőcsábász korszakából. Bármilyen bújával, bajával ide jött, itt szedett fel sokszor partnereket is, vagy csak beugrott ide meginni egy-egy korsó sört a bizalmas barátaival. Ez az egyik apró, belvárosi utcában eldugott bár kétségkívül a kedvence volt már évek óta. Aki igazán ismerte, tudta, hol keresse a férfit, ha az magányra vágyott.

A tömör mahagóniból faragott bárpultnak támaszkodik, kezét jóleső bizsergéssel helyezi a pult lapjaként szolgáló, vörös csempére, s int az éppen felé néző pultosnak.

– Egy pohár whiskyt, sok jéggel. – adja le a rendelését, majd oldalra pillant. – A galériára. – teszi még hozzá mellékesen, majd a terem sarkában álló csigalépcső felé veszi az irányt. A felső térben kellemesen helyet foglal egy eldugott asztalnál, és jobban körbenéz.

Már betéve ismeri ezt a helyet. A sötét faburkolatú falakat, a szintén sötét padlót, a tömör fabútorokat, amelyeket precíz faragásokkal szelídítettek meg, a galériáról aláomló futónövényeket, amelyek gondosan karbantartva futnak körbe a faragot korláton. Hátradől, s megpróbálva minden gondolatát kiűzni a fejéből, lehunyja fáradtságtól sajgó szemeit, s az ütemes, spanyol dallamokat játszó gitárra koncentrál. Az alsó helyiség sarkában felállított emelvényről szól a zene, a dalokban elmerülő gitáros mellett egy erősen vékony, néger nő áll, s mély hangján énekelve ringatja csípőjét a zene ritmusára. Göndör haja körbeveszi szív alakú alakú arcát, s a focista még a terem másik feléből is tisztán látja sötét pillantásában az égető tüzet csillogni.

Sokadjára is ugyanolyan erős italokat rendel. Egymás után hajtja le a drága, skót whiskyt a torkán, majd a hátramaradt jéggel töltött poharat eltolja magától. Szóra, sőt, még csak egy pillantásra sem méltatja az őt folyamatosan kiszolgáló pincért, aki szakadatlanul járkál fel, s alá a két emelet között. Az erős italok ellenére azonban mégsem sikerül kivernie a fejéből az elmúlt hét történéseit.

A kései órákat, amikor már a második végignézett focimeccs sem tudta lekötni. Az aggódó telefonhívásokat, amiket felesége és húga számán próbált véghez vinni, s azokat a késő esti látogatókat, akik két rendőr képében érkeztek, és elmondták neki, mi történt. Összeroskadva ült a kanapén, egyedül, megtörten. Fejét lehajtotta, kezeit a tarkójára csúsztatta. Várta, hogy az egésznek vége szakadjon, hogy hallja a kapu nyílását, hogy lássa a piros Porchét begördülni a garázs elé. Órákon át próbálta a leghihetőbb érveket felhozni a baleset ellen. Biztosan csak tévedtek a rendőrök. Sienna és Sophia csak elugrottak egy moziba, és a vetítés után megittak egy kávét. Elhitette magával, hogy nemsokára otthon lesznek.

Egy éjszakán keresztül várt, majd nagy nehézségek árán felidézte az egyik rendőr által említett kórház nevét, és autóba ülve egészen odáig tövig nyomta a gázt. A recepción egy álmos nővér igazította útba, majd a késői órákra tekintettel a kihalt folyosókon bolyongott, míg ré nem lelt az említett szobára. Látta az orvost felé közeledni, mégis inkább maga ment be. Állt csak ott, karjai tehetetlenül omlottak a teste mellé. Kereste a második ágyat is, ám csak egyet talált ott. Sienna élet és halál között lebegett, a húgát pedig el kellett temetnie.

Love me harder

A rossz emlékek hatására a fejéhez kap, majd halkan átkozódva tápászkodik fel, kezébe veszi az asztal lapjára hajított telefonját és kocsi kulcsát, majd lelépked a szűk lépcsőn. Sietősen, busás borravalót hátrahagyva távozik. Nem foglalkozik az őt vizslató pillantásokkal, csak minél előbb ott akar lenni. Bűntudat gyötri, mégis úgy érzi, mást kell hibáztatnia valamiért, ami senkinek sem a hibája.

Ráérősen száll ki a kórház hátsó parkolójában, majd a kavicsos talajon óvatosan lépkedve indul el befelé. A tükörsimára tisztogatott fotocellás ajtó szétnyílása előtt rápillant tornacipős, farmernadrágos tükörképére, kócos hajára, borostás arcára, majd jobbnak látja beljebb menni. Csak hanyagul int a főnővérnek, aki a pult mögött telefonál, révén, hogy minden napját itt kezdte és fejezte be az elmúlt hét napban, majd a liftek felé veszi az irányt.

Elkeseríti a tudat, hogy az első napokon még fellépcsőzött az ötödikre, mostanra pedig már csak a lifttel képes odáig felmenni. Beszáll a mattra csiszolt fémmel borított fülkébe, s zsebre dugott kézzel áll meg középen. Sötét napszemüvege mögül kitartóan figyeli a LED számlapon váltakozó karaktereket, majd amikor az ötös szám alatt szétnyílik előtte a felvonó ajtaja, kilép az üres folyosóra. Leül a 324-es szoba ajtaja előtt, majd könyökét a térdén támasztva, ökölbe szorított kezeire hajtja a homlokát.

Néhány perc múlva léptek zaja készteti őt arra, hogy felnézzen. Señor García közeledik felé, erre a focista jobbnak látja felállni, és kiegyenesedni a férfi előtt.

– Jó estét, Señor Ramos! – köszönti az orvos a hátvédet kézfogással, majd az ajtó felé int. – A felesége arra kért néhány napja, ha erre látom, szóljak önnek, hogy menjen be. – a doktor hangjában nem cseng megvetés, holott az idősödő férfi is tisztában van vele, hogy Sergio már két napja még csak a korház kerületét is nagy ívben elkerülte. Pedig ha a férfi tudná… ő csak félt szembenézni a rideg valósággal.

– Nem alszik? – néz végül Sergio az ajtó felé, mire az orvos megrázza a fejét.

– Nem hinném. – hangja gondterheltté válik. – Señora Ramos a baleset óta csak néhány órát tud aludni, akkor is rémálmokkal ébred. A tegnapi éjszaka is nyugtatót kellett neki adni, így a mai délelőttöt végigaludta. – Dr. García óvatosan a még mindig az ajtót bámuló Négyes felé pillant. – Nyugodtan menjen be.

Sergio tesz két bizonytalan lépést az ajtó felé, majd végül megfordul, és hálásan néz az orvosra. – Köszönöm, doki. Tényleg!

– Csak menjen. – mosolyodik el elnézően a doktor, és még mindig apró mosollyal az ajkán indul tovább a folyosón.

Nem tétovázik, határozottan lép be a szobába. A fehér takaróval borított kórházi ágyon egy vékony nő ül, tekintete a nagy ablak által Madridra mered, talán még annál is távolabb. A férfi érkezésére sem néz fel, minden bizonnyal már megszokta, hogy semmiségekért zavarják, és oda sem figyel már.

– Szia. – szólal meg a focista, hangja halk, mély, kétségbeesetten próbálkozik bele bíztatást önteni.

A nő sebesen fordítja fejét az ajtó felé, hullámos haja gyönyörű arca körül száll. Telt ajkait szólásra nyitja, ám meggondolja magát és csak másodpercekkel később szólal meg. – Szia, Sese. – hangja elgyötört, bizonytalan, s bár nem mosolyog, az örömét ki lehet belőle hallani. – Hiányoztál.

A férfi mit sem törődve az őt foglalkoztató aggályokkal, pár lépéssel az ágy mellett terem, és szorosan ölelésébe zárja a nőt. Apró csókokat lehel annak puha hajába, míg Sienna halk könnyeket ejtve kapaszkodik az őt ölelő, erős vállakba. Sergio óvatosan lepillant a nő ölébe, ahol jeges ütésként hat rá a felesége kezében lévő gyűrött, ujjlenyomatoktól foltos kép.

A fotón a focista felesége és húga ölelésében áll. Szélesen mosolyognak, s míg Sienna egyik kezével Sophiáét fogja, csókot nyom a férfi arcára. A másik oldalán Sophia átkarolja a bátyját és éppen hangosan nevet valamin. Olyan boldogok, mint amilyenek többé már sosem lesznek.

Elméjét eléri a dühét jelző vörös köd, s ridegen lép el a nő ágyától. Sienna értetlenül pillant a férfira, majd amikor lenéz az ölében fekvő fotóra, mindent megért. Félve tekint fel a csokoládészín szempárba, majd szólásra nyitja száraz ajkait.

– Miért tetted ezt velem? – kérdi a férfi kíntól szenvedve, s bár érzi, igazságtalanul bánik így Siennával, húga halála mindennél jobban fáj neki. – Miért vetted el tőlem őt? – ezen kérdése sokkal hangosabb, határozottabb. Érzi a szemét szúró könnyeket, mégsem engedi őket szabadjára.

Haragja mellett ugyanakkor csalódik. Nem csak feleségében, aki bár semmiről sem tehet, szótlanul tűri a fájdalmat okozó szavak áradatát, hanem saját magában is. Csalódik abban az életvidám férfiban, aki előtte volt, csalódik abban az énjében, amely most a felszínre került benne. Csalódik a világban, mindenkiben, amiért ez történt vele.

Rá sem hederítve a könnyeitől homályosan pislogó nőre, hátat fordít, és az ajtó felé indul. Legszívesebben nagy tenyerét a fülére szorítaná, hogy ne hallja az esetlegesen felé érkező kiáltásokat, mégis a legnagyobb ütésként az éri, ahogyan Sienna elgyötörten, fájdalomtól telített, küzdelmet már feladott hangja suttogásba halkulva éri el a lelkét;

– Sajnálom!